Szerda, 2017-11-22, 11:41 AMNyitólap | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü


A fejezet kategóriái

Pókok a beszélő szekrényből [1]
Pókok szekrényországból egy folytatásos mese, melynek még az első fejezete készült el teljesen. Fő szereplői két kicsi testvérlányka: Csiri, és Miri. Fórumozz róla!


Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Olvasnivalók
Nyitólap » Cikkek » Meseház » Pókok a beszélő szekrényből

(1. rész)Az ajtó

  Csiri lábujjhegyre emelkedett, ami nem volt nehéz a kislánynak. Annál keményebb diónak bizonyult, hogy mindkét kezét a magasba emelve beledugja a nagy kulcsot a zárba.

   „Van úgy, hogy az embernek az… izé… egyensúlya, na, az nem az igazi- gondolta Csiri-. Azér’ megoldom. Te jó ég! Ne ess a lukba!- kiáltott magában, de lehet, hogy hangosan is. - Mit szól a vakond, ha megint elakad valamiben? Pedig most vettem ki az üveget, amit a papa beledugdosott a földkupacba.”

   Csiri a nyílás fölé hajolt, és bekiabált:

   - Hahó, Vakond bácsi!

   Semmi. Nagy csend.

   - Haa- hóóó!

   Újabb csend.

   „Biztos nincsen itthon senki, hát ki kel halásznom a kulcsomat.”- határozta el Csiri.

   Mire kimódolta, már csinálta is. Mindig így tett. Ebből adódott a legtöbb galiba az életében, hogy semmit sem gondolt végig alaposan. Most annyira, de annyira vágyott bejutni azon az ajtón, s olyan régóta tervezte, hogy nem akart bajt. Óvakodott tőle. Ezért mielőtt bedugta a pici kezét a kiszélesedett vakond járatba, közelebb guggolt, és lassan, körkörösen elsimítgatta a porhanyós földkupac maradékát. Majd nagy hirtelen belenyúlt, és azonnal ráakadtak ujjai a kulcs hideg fémére. Közrefogták, s kihúzták a sötét, bizalmatlanul ásító nyílásból a hosszú kulcsot.

   „Jaj, milyen pici ez a lyuk! Néha a lyukak sokkal nagyobbaknak látszanak, mint igaziból.” – állapította meg.

   Most végre újra próbálkozhatott. Ki kellett nyitnia azt a gyönyörű, napocskás ajtót. Lábujjhegyre állt megint, nyújtózkodott, és megint elejtette.

   - Jajjj! Ez nem igaz már! –toppantott nagy haraggal a kicsi lány.

   Szerencsére, most csak úgy, a földre esett a kulcs. Ahogy lehajolt érte, látta, ahogy a napfény cirógatja karcsú testét. Ahogyan felvette, látta jól, mennyivel nagyobb az ő tenyerénél a szára. Nini, két tenyerén is végigfekszik, olyan hosszú! Na meg vastag, és jó nehéz is. A feje pedig karika helyett, a két szív alakban összefonódó kígyó.

   Ez messze szebb, és különlegesebb dolog volt, mint bármi, amit eddigi négy évében látott. Csoda-e hát, ha annyi ideig, a legnagyobb titokban kereste hozzá a zárat, az ajtót, s azóta sem tudott másra gondolni. Végig biztos volt benne, hogy megtalálja.

   Azt azért nem gondolta volna, hogy a mamáék nyaralójához kell érte elutazni a Balaton partra. Ám ahogy a gyümölcsfákon túl, ahol a domb kezdődik, a szőlőlugas először kitárta titkát előtte, Csiri rögtön tudta, hogy megtalálta. A sűrű árnyat erős fénysugarak tördelték széjjel, beragyogva a szőlőindák között, táncos szikrákat szórva szét éppen ezen az ajtón. Gyönyörűség volt nézni is, sőt tátott szájjal bámulni kellett jó darabig. Legalábbis Csiritől ennyi tellett. Ugyanígy állt előtte, csak a szíve még vadabbul vert, ahogy meglátta. Lenyűgözte a faragott, vasabronccsal összefogott ajtó, a mintája pedig a kedvenc napocskája. Itt a visszafogott fényű, domború nap egy domb mögött láthatóan alábukni készül, fölötte az égboltozaton látszik már a hold sovány karéja, és a magasban a távol mélységéből ragyogó csillagok.  A fekete vasabroncs középen keresztülfut a dupla ajtón, a magas domb tövén, mintha a mívesen faragott zárat óvná. Persze, hogy a zárat. A két, szív alakban egymásba tekergőző kígyó nyitott szájára koncentrált most is. A kígyókat formázó zár ugyanabból a festett fekete, hideg vasból volt, mint a pántok, és mint Csiri kulcsa.

   A baj az volt, hogy az ujjai hegyével sikerült csak megsimítania a zárat. Pedig anya, és apu szerint Csiri egészen nagyra nőtt, sőt, korához képest magas kislány. Mégsem boldogult, pedig milyen kitartóan próbálkozott. Az izgatottságtól sehogyan sem sikerült beleügyeskednie a kulcsot a zárba.

   „ Nahát, ez a lyuk is sokkal kisebb, mint amilyennek látszik- töprengett Csiri. – De ha ez így van, akkor segítségre van szükségem. Olyanra, akinek már a barátai a kicsi kulcslukak, még ha a kulcsok nem is.  Ja, és aki már nem csak a korához képest magas, hanem a zárhoz is felér.”

   Arca gondterhelt lett, szemöldökét összehúzva keresztbe fonta karját a mellkasa előtt. Gesztenyebarna haja reszketett az arca körül. Dühös volt, hogy nem sikerül neki, egyedül kinyitnia az ajtóját. Igenis, éppen azért volt dühös, mert ez az ő ajtaja. Az ő kulcsa. Az ő egyetlen titka. Neki még sosem volt titka. Értelme se sok lett volna, mert Miri olyan szemfüles volt mindig. Mindent kitudott. Meg aztán, ha veszekedett is vele, azért csak a nővére volt. S különben is, amióta iskolába járt, érdemes volt eltűrni a veszekedéseket, mert olyan érdekes dolgokat mutatott neki, meg tanította, hogyan írjon betű, meg szám rajzokat. A számok, azok külön izgalmasak voltak, mert a Ki nevet a végén?- játékában számos, és nem pöttyös dobókocka volt, és Miri, csak azzal volt hajlandó dobni. Így mindig anyáékkal játszott, egészen addig, míg egy napon Csiri felismerte a kockán mind a hat számot, amit Miritől tanult. Annyi minden megváltozott köztük azóta. Talán nem akarja majd elvenni tőle a kulcsot, és lehet, hogy be sem árulja majd, hogy ellopta azt a kulcsot. Hiszen el is kérhette volna, de annyira félt, hogy akkor nem láthatja, s nem foghatja többet ilyen szabadon a kezében. Különben is, ez volt az ő titka. Amiről tényleg senki sem tudott, és nem is sejtett. Valahogyan nem volt kedve segítséget kérni. Nem akaródzott szólni Mirinek. Nem adja neki a titkát!  

   Próbált erőt venni magán, mély levegőt vett, és ismét az ajtó közvetlen közelébe lépett. Orra hegye súrolta az illatos faajtót. Olyan szaga volt, mint az öreg komódnak, mióta apu egy láthatatlan festékkel festette be. Kitágult orrlukkal beszívta ezt az apu szagot, s már új lendülettel emelte is a kis karjait felfelé, s ugyanazzal a lendülettel el is hajította a kulcsot, úgy megijedt.

   - Te meg mi a csudát zsörtölődsz itt! –hallotta testvére éles hangját. - Kereslek mindenfelé, mert csak hallom, hogy mondod, meg mondod a magadét. Hát nem is igaz, hogy meg vagy végre! Szóval mi a baj már megint?

   Miri úgy állt oda a húga mellé, mintha mindig neki kellene a bajból kihúznia. De legalább is mintha ő minden helyzetnek ura lenne. Jól meggondolva többször így is volt.

   - Azta’! Hú, ez meg mi-cso-da?- tagolta a szőke lányka, nagyra nyitva tengerzöld szemeit. Lassan lépdelt közelebb, és még közelebb. Végül fehér sportcipője orrával kicsit megdöngette az ajtót. – Hogy ez mekkora! Te találtad, Csiri? És voltál már bent? Ne tagadd! Becsszóra! Na?

   Csiri még most jutott levegőhöz. Becsukta a száját. Rémülten nézte nővére határozott alakját. Arra tudott csak gondolni, hogy a titka félig sem titok már, s vajon butaság-e azt gondolni, hogy Miri amúgy is mindent tud már. De hiszen akkor nem kérdezne ennyit! Meg is van jól lepődve. Ez a megtévesztés. Az ember úgy megijed, hogy rögtön el is árul mindent, merthogy úgyis mindent tud. Pedig dehogy tud!

   - Semmi! Dehogy is voltam odabent! Csak akartam- máris többet árult el, mint szeretett volna. -  Nem tudtam bemenni.

   Miri hangja kioktató volt:

   - Na azért! Mert odabent biztos szörnyek vannak. Fel ne faljanak! Mit mondanék anyáéknak?

   - Dehogyis! Hogy lennének szörnyek- kiáltott fel Csiri-, nem látod, milyen gyönyörűség az ajtó is, meg a kulcsa is? A.. izé…az a szép napocska, meg a csillagos ég, a kígyók…

   A kicsi lány hiába is hárította el a mondanivalóról Miri figyelmét. Őt aztán nem lehetett becsapni.

   - Szóval nálad van a kulcsa? Ne kábíts! Hol van? Hova dugtad?- Miri körbe vizsgálta Csirit. Nem látta nála. - Hol van? Hova lett?

   Csiri már nem bírta a feszültséget:

- Eldobtam. Megijesztettél. És most is ijesztő vagy! Nem akarom neked adni! Soha!- Kibuggyant belőle a sírás.

   Miri fenyegető tartása megszelídült. Magához húzta Csirit, és megsimogatta a haját.

   - jól van, na-, mondta aztán- nem akarom elvenni tőled. Csak látnom kell. Azt hittem, bevittek téged oda magukkal, és nekem senki sem szólt. Látod, te se szólsz, hogy van valami. Pedig ez tényleg nagyon szép. És lehet a tied, ha akarod. Azért veled mehetek én is? Mondjuk utánad, másodiknak, úgy hogy téged követlek?- A pici megnyugvását látva folytatta: - Várjál, mindjárt megkeressük. együtt hamar megtaláljuk azt a kulcsot.

   Azonnal lázas kutatásba kezdett.

   - Tudod, egy ilyen kulcsot a lehulló levelek elrejtenek. Meg a fű.

   - Nem olyan kicsike ám! Hatalmas! – Mutatta Csiri.

   - Na ne már! Akkora kulcs nincs a világon! – Ha ebben nem is, de a levelekben igaza lett Mirinek. Ugyan nem a lehulló levelek takarták, hanem egy szőlőkacsba elakadva lógott, s fogták közre a levelek az ágon, meg egy majdnem már a szájba kívánkozó, de még kemény fürt.

   - Azta!- kiáltott ismét Miri, mikor majdnem egyszerre meglátták. Majd hozzátette: - Hű! – Aztán később, ahogy a kezébe vehette, Csiri büszke pillantása közepette, még annyit tett hozzá: - Hűha!

   - Tetszik?

   - Akarod, hogy kipróbáljam?

   - Nem töröd bele, mint otthon anyu kulcsát?

   - Ekkora kulcsot nem hiszem, hogy el tudnék törni… Igaz- billentette félre a fejét - , nem is szeretném, ha eltörne. Semmi esetre se! Olyan különleges. Nem volna jó, ha letörnének a kígyók. Micsoda kígyók! Láttad? Ja, persze, hogy láttad! Akkor kinyissam, hugi?

   Csiri némán bólintott.

   Akkor nővére, ágaskodás nélkül bedugta a kulcsot szépen a zárba - a kígyók pont a helyükre kerültek-, és elkezdte lassan fordítani.

   - Állj! Csiri! Merre is kell fordítani? Én is jótól kérdem! –Csapott a homlokára.

   Tanácstalanul álltak. Majd lassan mozdulni látszott Miri keze. Nyurga, vékony testén a fiús, de gyíkos mintájú póló megfeszült, ahogy két kézzel igyekezett fordítani egyet a kulcson. Hangos, elnyújtott kezdetű, éles kattanás hallatszott. Végre! Mióta várta Csiri ezt a hangot! Miri arcán is boldog, könnyű mosoly ömlött el. Foghíja kiköszönt az ajka közül. Még az animal children’s, vagyis az állatkölykök is örülni látszottak a pólóján.

Együtt tolták maguk előtt az ajtót. Nyikorgás kísérőzenében. Aztán megint csak jó ideig döbbenten álltak a küszöbön. Persze, lehet, hogy csak a szemüket szoktatták a sötétséghez.

   - Tudod mi ez? – kérdezdte Miri, s meg sem várva húga válaszát, folytatta: - Azt hiszem, egy pincében vagyunk. Borospincében. Vagyis ez talán itt fent a présház. Tudod, mi a présház?

   A kérdés költői volt, hát persze, hogy a kicsi nem tudta. És egyelőre megválaszolatlan maradt. Mert ott benn, a hűvösben, a félhomályban, megmozdult valami. Valami egészen kicsi, most mégis egészen ijesztő.

   Hangosan kiáltva, a kezeikkel csapkodódva menekültek ki álmaik rejtekéből. Hogy újra gondolják ezt a nagy felfedezősdit. A házba érve jutott eszükbe, hogy az ajtó bizony tárva- nyitva maradt. Ilyen módon hamar rájönnek a fölnőttek az ő titkukra. Mert azt mindketten tudták, hogy ezektől a percektől fogva már valóban a kettőjük titka ez. S annál azért jóval nagyszerűbb titok, mint hogy egy nyitva felejtett ajtó az árulója legyen.

   Anya toppant eléjük mosolygósan a konyhaajtóban.

   - Gyertek, egyetek palacsintát, egyetek mellé ebből az apró, édes, nyári almából!

   A két maszatos, és izgalomtól kipirult arcú lányka egymásra meredt. Tekintetük összekapcsolódott. Majd együtt rohantak a fürdőbe kezet mosni.

   Anya szó nélkül megcsóválta a fejét.

Írok a Fórumba >>>



Kategória: Pókok a beszélő szekrényből | Hozzáadta: krisztabea (2009-11-03)
Megtekintések száma: 1257 | Tag-ek(kulcsszavak): Anyu_Író, Pókok_a_beszélő_szekrényből, regényírás_a_neten, meseregény | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
Copyright MyCorp © 2017 | Ingyenes webtárhely uCoz