Laczkó Kriszta: A kapcsolat (3. rész) - Korábbi novellák - Novella - Olvasnivalók - Anyu író
Szerda, 2017-03-29, 8:11 AMNyitólap | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü


A fejezet kategóriái

Korábbi novellák [4]
Ezeket már "csak" véleményezni lehet a Fórumon.


Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Olvasnivalók
Nyitólap » Cikkek » Novella » Korábbi novellák

Laczkó Kriszta: A kapcsolat (3. rész)

    A felelősség össze is roppanthatja. Mindkét fajhoz egyszerűen nem lehet lojális. Hazudni készült. Pontosabban elhallgatni az elméleteit. Na de mi lehet ennek az eredménye? Készíthetne statisztikát erről a kérdésről is. Mi haszna volna? Valójában a legtöbb, amit elérhet, hogy mások tájékoztatják a döntéshozókat majd helyette. Meghagyja a lehetőséget a többi szakembernek, hogy maguktól jöjjenek rá mindarra, amire ő. Háríthatja a felelősséget. Majd, ha kérdőre vonják, a homlokára csap, hogy ez eszébe sem jutott. Mi történik, ha a Gohonok lépnek előbb? Mi van, ha újabb emberöltőket élhetünk még addig békésen egymás mellet az Univerzumban?

    Fogalma sem volt, mit tegyen. Egy biztos, fel kell tennie mindent egy lapra. Dühös lett magára, amiért még nem tudott dönteni. Indulatosan zárta le a számítógépét. Letusolt, civil formaruhába bújt, amit a hajón előírtak közül leginkább kedvelt. Szerette volna otthonosan érezni magát s ez a kétrészes együttes laza volt. Majd felöltve a rejtélyes arcvonásait, kilépett a folyosóra.

    Szívesebben osztotta volna meg a többiekkel vívódásait. Senki sem sejthetett semmit az egészből, mert akár szabotálhatták volna az utat. Az igazság az, hogy a többiek nem tudták, mi is a munkája pontosan. Egymás közt persze találgattak, sőt korábban próbálták hol játékosan, hol tréfásan kiszedni belőle, de mára elveszítette az aktualitását. Nem sokat törődtek vele, érdektelenné vált a szemükben. Számukra egy utas volt, valami követféle, aki napról napra több időt tölt a kabinjában, talán munkával, talán így vonul el az összezártság okozta egyre gyakoribb ellentétek, zavaros érzelmek elől. Magányosság érzés uralkodott el rajta, s mintha a vére szerteáramoltatta volna a testében. Sírni tudott volna. Meddig lesz még kárhozatra ítélve?

    Többen voltak összezárva a hajón s ennek nyomai már súlyosan látszottak. Annyira, hogy rég nem leplezték egymás elől. Kivéve Robertet. Szinte ugyanúgy viselkedett, mint öt éve, amikor felszálltak a Vangonanról. Szinte…                                                                                                                                                                                                                                  

    Tessék, az arca most is olyan titokzatos volt. Keresztülment az étkezőn, és eszébe sem volt enni, pedig itt a vacsoraidő. Egyenesen a télikertbe ment, ami hatalmas, teljesen áttetsző fallal válik el a helyiségtől, és a központi körfolyosótól. Tudták, mennyire rajong a csodálatos vangonani növényzetért. Nem múlt el úgy nap, hogy ne pihenjen ott egy kicsit. Ahogy áthaladt az asztalok között, mindegyiknél összesúgtak mögötte. Nem látták rajta, hogy észrevette.

    Sokan úgy vélték, kevés a feladata, túl egyszerű dolga van.

    Milyen könnyű nektek! - sóhajtott magában Robert.

     A télikert megnyugtatta. A hajó méretéhez viszonyíthatatlanul tágas helyiséget a szorongás oldására tervezték ilyenné.  A meroki Liandrák fűszeres illata áthatotta szellemét, frissítőül szolgált gyötört elméjének. A Sosona szikláin termő örök körforgást élő, méretes, mégis légies külsejű Taro virágok különlegesek. Folyton termő gyümölcseik pedig csalogatták, harapjon beléjük. Végig sem sétált, máris hálás volt, amiért kellemes emlékek törtek a felszínre a szívén keresztül. Mégis annyira meghatódott, hogy szaporán, s végül futva ment a kabinjába. Meg se bírta várni, amíg bezárul az ajtó mögötte. Fuldokolva felzokogott. Az ágyához lépett a kis helyiségben, térdre rogyott, és a párnájába fúrta az arcát. Lassan ült el a rázkódása, de még sokáig remegett. Aztán valahogy felkapaszkodott a heverőre, és összekuporodva, mélyen elaludt.   

    Amikor felébredt, csupán a digitális falióra számlapja világított. 02: 23. A Földön éjszaka van. A sötétség szorosan fonta körül. Mintha új elasztikus egyenruhába öltöztette volna valaki, amíg aludt, s most hirtelen mozdulni, sőt levegőt venni is nehezére esett. Amint rájött, hol is van, erőt vett a légszomján, és felült. A szemei égtek, és megduzzadtak, szemhéjai, mint a forró vízzel telt szivacs, úgy elnehezültek.

    Lassan tért magához. Kikászálódott az ágyból, és a mosdóba ment. Jó alapos, erőteljes mozdulatokkal, jéghideg vízben mosta meg az arcát. Mintha le tudná csutakolni magáról elalvásának körülményeit. Arra sem akart emlékezni, mi hajszolta idáig.

    Maga tehet róla- legalább is úgy gondolta. Sajátos logikája, és a szemrehányások, amikkel magát illeti folyton. Puha, illatos törölközője régmúlt illúziót hozott. A lefolyóba gyűrűző vízzel mintha egy gohon arcát látta volna eltűnni. Csakhogy a gohonoknak nincs arcuk. Látogatásuk kezdetén az őket kísérő gohon fők közül néhányan próbáltak úgy kedveskedni nekik, hogy valamiféle arcvonásokat formáltak magukra, melyek torz grimaszokra emlékeztettek. Az emberek reakciói alapján aztán hamar felhagytak ebbéli igyekezetükkel. Egek, mennyire hasonlítunk! Hiszen ők is a legkisebb rezdüléseinket észlelték, és milyen gyorsan reagáltak!    

    Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy talán ez a legfőbb oka, amiért nem akaródzik figyelmeztetnie az összes alternatívára az emberiséget. Természetes, hogy megkedvelte a gohonokat, hiszen a megismerésükhöz velük kellett éreznie. A szeretetének, és aggodalmának ilyen fokú felébredéséhez viszont több kellett ennél. Nem egyszerű azonosulás, hanem nagyfokú hasonlóság. Mind olyanok, mint ő. Hiperszenzibilis, túlérzékeny lények. Az emberek között is sok ilyet találni, de ezek mind kirívó, szélsőséges lélektani esetek. A gohonok viszont kivétel nélkül hasonlítanak rá ebben. Az, hogy arccal emlékszik rájuk, az is ezt bizonyította számára.

   Mit számít, a sok elmélet! Mit a számvetések! Az sem számít, mennyit változott a földi világ! Igazság szerint a vangonani világnézet is bizonyosan alakult már a hosszú évtizedek alatt. Nem is fontos, hiszen a lehetetlenre vállalkozott a küldetésével minden szempontból. Tisztában volt vele rég.

    Egy dolog érdemel figyelmet. Nincs joga az embernek elpusztítani az életet. Sem romba dönteni egy másik fajt, ahogy tulajdonmagát sem. Pláne nem azért, mert feltételezi, hogy esetleg szándékukban állhat ugyanez, vagy majd később fontolóra vehetik az elpusztításunkat.      

     Ahogy nézte magát a tükörben, mosolyra húzódott a szája. Vége hát! Megoldotta a gordiuszi csomót! Jöhet bármi…

    Olyan ajándékot fog adni a világnak, amire sosem készült. Szabadságot. Elgondolkodtatta, hogy a héberben a szeretni szó és az adni szó ugyanabból a tőből fakad.

    Az út további rövid periódusa alatt nem dolgozott többé. Felszabadultan járt-kelt a társai között. Az utolsó este, miután visszatért a szobájába a búcsúünnepségről, amit az együtt töltött évek emlékére tartottak, leült az ágya szélére és ölébe vette a lap-topot. Néhány gombnyomás, és még a winchesterből is nyoma veszett a vívódásainak. Újabb billentyű parancsok, és már összehangoltan dolgozott a nyomtató, hogy minden valóban szükségeset papírra vessen. Ezután az automata lefűzte és bekötötte ezeket.

    Ezen kívül egy digitális adathordozóra is ugyanez került-, mert nem lehetett tudni, mit változott a technika?

    A protokoll szerint rögtön az érkezésükkor át kell adnia a fogadóbizottság felelős vezetőjének.

    A csinos, bár terjedelmes aktaköteg tetején áttetsző, piros dossziéban a Jelentés várta, hogy fellapozzák, és méltó tettekre buzdítson.     

 

Folytatom az olvasást a 4., befejező résszel>>>



Kategória: Korábbi novellák | Hozzáadta: krisztabea (2009-11-15)
Megtekintések száma: 460 | Tag-ek(kulcsszavak): novella, 3._rész, vélemény, kortárs_irodalom, Sci-Fi, A_kapcsolat | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
Copyright MyCorp © 2017 | Ingyenes webtárhely uCoz