A távolba visz a gyorsvonat
unhatatlan szerelemnek óvatlan árnyékából
téged, szép kedvesem.
Én meg áldom is, átkozom is azt a vonatot,
hisz tegnap hajnaltól ma alkonyig
izzó szemeidre hűs pihenést hoz,
Míg beláthatatlan távolba röpít.
Közben buzgón sző hálót az alkonyi pók rám.
Vajon áldást, vagy átkot forgat a lábai közt?