Mert csak pillanatig tart haragja, de élethossziglan
jóakarata; este bánat
Száll be
hozzánk, reggelre öröm.”
/ Zsolt. 30, 5-6./
I.
Már negyven éve történt… Pontosabban Robert Milo
életéből telt el az óta negyven év. Az akkori kelet- európai oktatási
rendszerben óvodás volt még, amikor a világűrben keringő űrteleszkópok jeleket
továbbítottak a földi társaiknak, a távoli világegyetemből. A Tejút másik
oldaláról. Hozzá nem értők számára jelentéktelen betű, és számhalmazzal
megjelölt, napjainkban felfedezett kisbolygóról. Egy olyan világból, ahol
annyival előzött meg minket a fizika, és a kommunikációs technológiai fejlődés,
hogy nem egyszerűen üzenetet voltak képesek eljuttatni ilyen távlatba, hanem
ráadásul olyan elképzelhetetlennek tűnő gyorsasággal, ami az időeltolódást
jelentéktelenné tette. Mi, emberek még álmodni is alig mertünk akkoriban ilyesmiről.
Az emberi
kommunikációhoz hasonlítható, jelképekkel és képi, valamint hangzó
dokumentumokkal tűzdelt anyag volt. Hihetetlen, de a nyelvészekből,
kommunikációs szakemberekből, pszichológusokból, matematikusokból, és más
szakemberekből álló tudós csoport alig másfél év alatt megfejtette. Először úgy
gondolták, a képanyag megadja az alapinformációkat a beszélt és az írott nyelvről,
s így a felhasznált karakterek összehasonlíthatók lesznek. Ám az egymásra
képezés nem bizonyult egyszerűnek. A képeken ugyanis nem érvényesült a mi
térlátásunk. Hónapokba telt, mire egyáltalán ki tudták a fotósok és operatőrök
bontani a valahogy mindent körülölelő teret az állóképeken két dimenzióba. A
mozgóképeket pedig három, illetve négy dimenzióba helyezték. Sokat segített még
a matematikai logika is. Ezek után már gyerekjátéknak tűntek a további feladatok.
Sok bölcselkedő várta már, hogy efféle dolog következzen be az emberiség
történetében, de őszintén fikarcnyi esélyt adtak annak, hogy hasonló gondolkodású,
hasonló attitűdű lények jelentkeznek, akikkel így ’elbeszélgethetünk’.
Békés üzenet
volt ez. Afféle bemutatkozás. A lakói nyelvén Vangonan névre keresztelt
bolygóról. Kiderült belőle, hogy a gohonok - ahogy magukat nevezték - sem
ismernek más civilizációkat. Életterük azonban kiterjed a naprendszerük több
bolygójára, ahol gyarmatosítókhoz hasonlatosan kiaknázzák a lehetőségeiket,
hogy szükségeiket betöltsék, mégis méltányosan egyensúlyt tartanak fenn az
aktuális bolygó ökoszisztémájában. Nem lakhatóvá formálják a bolygókat a maguk
számára, hanem a telepesek alkalmazkodnak minden lehetséges, egészséges módon.
Így immár évszázadok óta rendelkeznek számos planétával. Láthatóan egészen más
problémákat kell megoldaniuk, mint a Földet elpocsékoló embereknek.
Ez után a roppant
kirívó különbözőség után (a sok hasonlóság mellett), következett a második. A
testi. Már az első képsorokból ordított. Semmiben sem hasonlított a külsejük a
miénkre. Sőt egyáltalán nem emlékeztettek senkit, aki valaha látta őket a
felvételeken, semmire, a földi életformák közül, sem valaha volt lényekre, de
még elképzeltekre se nagyon. A testük szerves volt ugyan, de az alakjukat
könnyedén változtatták, az izmaik és az idegrendszerük energia tartalékait
képesek voltak sejtszinten átcsoportosítani, és bonyolult vegyi folyamatok árán
a megfelelő testrészeket kinöveszteni, vagy éppen elcsökevényesíteni, igény
szerint. Még a hangképző szerveikkel is így jártak el, mivel ritkán használták
a társalgás eme módját. Az érzékszerveikkel azonban másképp volt mindez.
Ugyanis nem voltak értékelhető érzékszervek a testükön. Valójában egyetlen
mégis volt. A bőrük. A teljes bőrfelületük. Ezzel láttak, hallottak, tapintottak,
szagoltak, ízleltek. Mire bonyolult vegyi és fizikai összetételére ráébredtünk,
máris felismertük a nehezen értelmezett képeik bonyolultságának a titkát. Egyszerre
láttak ugyanis minden irányba. Az elméjük kompenzálta az esetleges kinövések,
vagy testükre rögzített tárgyak által kitakart részeket, és behelyettesítette a
legmegfelelőbb részlettel. Hasonlóképpen koncentrálták szükség szerint a
látóteret. Ezért láthattuk végül mi is, amit ők. Enélkül zanza lett volna. Érthető
módon nem hordtak ruhát, a bőrük erős védelmet látott el. A belsőjükben viszonylagos
állandóság volt, és az egyedek közötti nagyfokú hasonlóság itt állt fenn. A
létfontosságú, életfenntartó szerveik ugyan azokon a helyeken találhatók,
működésük alapjai is azonosak voltak. Immunrendszerük kitűnően működött,
eredendő tökéletességében. Gyógyításnak ritkán látták szükségét, akkor is
inkább baleseti traumákból kifolyólag, s erre is az átalakítást használták, így nevezhetők öngyógyítóknak. Nem csúfnak
láttuk őket, hanem különlegesnek. Tökéletes egyszerűségük bonyolultnak tűnt a
mi szemünkben.
Éltető
elemük: akárcsak a miénk. Hasonló koncentrációjú levegőből szűrték meg az oxigént,
testük nagy százaléka vízből állt, így megtalálható volt a bolygó nagy területén.
Az elfogyasztott vízből teljesen ki tudták választani a sót, így mindegy volt,
mennyi édesvíz készletük van. Nem is volt ez kérdés náluk. No és persze volt elég természetes fény, igaz,
szülő bolygólyukon átlagosan harminc fokkal volt hűvösebb a földi
átlaghőmérsékletnél, hiszen a napjuktól jóval távolabb éltek. Ennek a
planétának a gravitációja valamivel kisebb a miénknél, de számunkra megszokhatónak
tűnt.
A fenti felépítésük
is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sok dolognak nem vették volna hasznát, aminek
mi, és a társadalmuk is merőben más volt, akárcsak a történelmük. Az egyénnek
joga volt megválasztani a tevékenységét, amivel nem csupán a saját, de közvetve,
vagy közvetlenül a társadalom hasznára vált. Mégis harmónia uralkodott, nem
alakult ki egyik munkaterületen zsúfoltság, a másikon meg pangás. Úgy tűnt
korán megtanítják a fiatal pályaválasztóknak, a szükség betöltésének
fontosságát. Így a fontosság sorrendjét. A különféle vezető beosztásokra,
irányadó feladatkörökre, mesteri oktató hivatásokra pályázni kellett, és
lehetett, optimális feltételekkel. Egyébként demokráciában éltek. A legfőbb hierarchia
csúcsát a Bölcs Tanács jelentette, ami tapasztalt személyekből állt, az élet
minden területéről. Ők hozták a legfontosabb döntéseket, objektíven mérlegelve
a népből felszólalók véleményét. Ugyanezt kisebb, de ugyanilyen jelentős
formában ismételték a gyarmatbolygókon. Ezek önálló, de nem különálló területek
voltak. Mivel gyökeresen másként éltek, mással foglalkoztak a gohonok
mindenhol, ezért nem igen tudták egymást segíteni, inkább egymás keze alá
dolgoztak, úgymond. Valójában szép körforgásban épült egymásra a gazdasági élet
az egész birodalomban.
Történelmük
során láthatóan gyorsan, pontosabban azonnal tanultak a hibákból, így minden
történés egyedi volt, mert valóban csak egyszer történt meg. Mesélhetnénk is
így: volt egyszer a háború; volt
egyszer a lázadás; volt egyszer a forradalom; volt egyszer az önkényuralom; a szolgaság; a
környezetszennyezés stb. Hosszú emberöltőknek megfelelő ideje éltek
harmóniában, kisebb ellentétek javítgatásával, az egyének csiszolgatásával,
mégsem felejtették el, mégsem mellőzték a tapasztalatok tanulságait életük
során, s ez a legkisebb társadalmi egységekben, a családokban is így volt
mindig. Nagyszerű beleérző képességről téve bizonyságot, egyszerűen
továbbadták, amit tudtak. A fiatalabbak pedig rögtön alkalmaztak mindent. A
szülők, esetleg a szerepüket átvevő rokonok, nevelőszülők érzékenyen,
szeretettel nevelték gyermekeiket. A gyakran nagy létszámú családokban hat-nyolc
évnek megfelelő ideig fejlesztették a gyerekeket, majd azok önálló életet
kezdtek. Az ekkor felnőttnek számító fiatalok ekkor kezdtek az oktatási
rendszerben részt venni, leginkább szakirányú és mindennapi feladatokhoz
szükséges tanulmányokat folytatni, felügyelt gyakorlattal. Ez a nagyfokú
eltéréseket segítette kiaknázni, és érettséget biztosított.
A tudósaink
egy technikai spotból megtanulták, miként képesek rá, hogy néhány hónap alatt,
ilyen távoli bolygórendszerbe üzenjenek. Hamarosan érdemi kommunikáció vette
kezdetét.
Sok jel
utalt rá, hogy a gohonok mentálisan mennyire felettünk állnak. Mégis folyamatosan
elámultunk.
Sajnos akkor
még a technikai felkészültség egyik részről sem tette lehetővé a kapcsolat új
szintre emelését. Nem voltunk képesek meglátogatni egymást, vagy legalább
találkozni valahol útközben. Nem voltunk képesek személyes követeket küldeni
egymáshoz.
Közel húsz
éven át titokban tartották az egész dolgot a felfedezők, a világ
nagyhatalmainak befolyása miatt. Közben külön tudóscsoport dolgozott egy csillaghajó
megépítésén egy alig kihasznált, e célra átalakított, Föld körül keringő űrállomáson.
A körülményekhez képest szorosnak mondható kohézióban együttműködve velünk, az
idegenek ugyanezt tették a hazájukban. Megosztották egymással a
tapasztalatokat. Hol az egyik, hol a másik projekt járt előrébb, újabb és újabb
felfedezéseket kihasználva. Ez alatt a két évtized alatt egyikük sem ért célt.
Akkor
azonban kipattant a szenzáció, egy olyan térségből, amiről senki sem sejtette,
hogy az űrteleszkópjuk ilyen nagy kapacitású. A kutatók semlegesek voltak
minden tekintetben. Az országra akkoriban nem volt a nagyhatalmaknak sem
befolyásuk, anyagi érveket meg sem hallgattak, bármiféle terrornak pedig szűkös
volt az idő.
Becsvágyó
módon, gyorsan kitálaltak mindent a közvéleménynek, súlyos bizonyítékokkal
alátámasztva. Az interneten napvilágra hozták az összes dokumentált
felvételüket.
Mit lehetett
tenni, a felelősök igyekeztek jópofát vágni, és biztosították az embereket
kerek-e világon, hogy éppen sajtótájékoztatót terveztek az ügyben. Egy ideig
rengeteg találgatásra, felkapott vitára adott alapot mindez, majd jöttek a
bugyuta, valóságtól elrugaszkodott média műsorok, filmek, és kreált dokumentumfilmek.
Egy ízben még álinterjú is készült egy gohonnal, aki valahol Hawaiion szállt le
hipermodern űrhajójával, és koktélt szürcsölgetve családalapító terveiről
beszélt. Az efféle blöfföknek tömegek dőltek be - egy ideig. Aztán elültek ezek
a dolgok, a hírverést visszafogott álmodozás, és ötletek csere-beréje követte,
s világszerte lázas kutatómunkájukat végezték tovább a tudósok, feltalálók, és
technikusok.
Néhány évre
rá aztán kiderült, hogy nem volt értelmetlen a fenti esemény, mivel független
feltalálók végre elméletben kidolgozták a csillagközi utazás megvalósítható
módját. Hét évbe telt, míg megalkották a hajót odafent, az űrállomás csendes
magányában. Az pedig mindössze öt esztendő alatt teszi meg az utat a tejúton át
az idegenek világába. Ugyanazt az elvet véve alapul, ami a gyors kommunikációt
tette lehetővé. Mindenki, aki részt vállalt a kapcsolódó munkákból, jól tudta,
hogy az idegenek jelentkezése okozta feszültség miatt készültek el ezzel a
projekttel ilyen gyorsan.
Robert harminchárom évesen kezdte meg az
útját. Miután az építkezés teljes hét évét kihasználva készítették fel
munkájára, az utazásra, és a tervezett hajón való életre.
Ő maga a NATO
haditengerészetének pilótájából lett diplomata, politikusból pedig űrhajóssá
vált. Neki kellett a kapcsolatot elmélyíteni, a személyes kontaktust nem
pótolhatta más. A tapasztalatait felhasználva elfogulatlanul, mégis a lények
szempontjait szem előtt tartva kellett át fogó jellemzést írnia róluk, felvázolva
az általuk meghatározott, és a lehetséges céljaikat az emberiséggel kapcsolatosan.
Ehhez meg kellet ismernie az őket motiváló erőket. Mivel valószínűleg olyasmit
is találhatott, ami számunkra szokatlan, vagy egyenesen ismeretlen, ezért bele
kellet képzelnie magát a helyzetükbe, a gondolatvilágukba, és az érzéseikbe.
Szinte a bőrükbe bújni. Ehhez értett a legjobban. Elsősorban ezért választották
a rengeteg jelölt közül éppen őt. Ezt nagyon jól tudta, bár sosem közölték vele.
Kiváló,
békés természetű, empátiájáról híres közéleti személyiség volt Robert Milo.
Diplomáciai munkájának eredményei világszerte ismertek voltak már ifjú korában.
Rendszeresen publikálta gondolatait a különféle közéleti fórumokon. Dolgozatai
érdemlegesnek mutatkoztak, hogy ne csak a nép, hanem a nagypolitika, a katonai,
és védelmi erők vezetői is figyelemmel kísérjék. Ahogy mondani szokták, a
tojáshéj még a fenekén volt, s máris sokan figyeltek fel rá jelentőséggel bíró
személyiségek, és az egyszerű emberek köréből is. Persze többen kezdettől fogva
meg voltak győződve róla, hogy ennek közismert családja az oka. Nagy részük nem
is vette a fáradtságot, hogy megtudja az igazságot róla. Akik ismerték, vagy
valaha együtt dolgoztak vele, tudták, hogy kiérdemelte az elismerést.
Tiszteletreméltó személyisége azonban messze túlmutatott ezen. Valójában a
képességeivel csak ő maga volt igazán tisztában.
Társai
űrrepülők, gyakorlott fiatal űrhajósok voltak különböző országokból, és három
kutató. Egy biológus-biokémikus, egy geofizikus, valamint egy pszichológus-matematikus.
Az ő feladatuk is információgyűjtés volt, saját szakirányú tudásukat
felhasználva. Persze mintákat is vittek a Földről, ajándékba, szerves és
szervetlen, élő, és konzervált, holt dolgokat, például növényeket, meg kőzeteket.
Utasításuknak megfelelően ugyanilyen gyűjteménnyel szándékoztak visszatérni.
Mindegyiküket külön-külön készítették fel az
utazásra, képességeiknek, feladatuknak megfelelően. Kevéssel az indulás előtt
ismertették össze a társaságot.
