Laczkó kriszta: A kapcsolat (1. rész) - Korábbi novellák - Novella - Olvasnivalók - Anyu író
Vasárnap, 2017-02-19, 9:59 PMNyitólap | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü


A fejezet kategóriái

Korábbi novellák [4]
Ezeket már "csak" véleményezni lehet a Fórumon.


Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Olvasnivalók
Nyitólap » Cikkek » Novella » Korábbi novellák

Laczkó kriszta: A kapcsolat (1. rész)

 

Mottó:

  

    „Zengedezzetek az Úrnak, ti hívei!

Dicsőítsétek szent emlékezetét.

    Mert csak pillanatig tart haragja, de élethossziglan jóakarata; este bánat

Száll be hozzánk, reggelre öröm.”

/ Zsolt. 30, 5-6./

       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

I.

 

 

    Már negyven éve történt… Pontosabban Robert Milo életéből telt el az óta negyven év. Az akkori kelet- európai oktatási rendszerben óvodás volt még, amikor a világűrben keringő űrteleszkópok jeleket továbbítottak a földi társaiknak, a távoli világegyetemből. A Tejút másik oldaláról. Hozzá nem értők számára jelentéktelen betű, és számhalmazzal megjelölt, napjainkban felfedezett kisbolygóról. Egy olyan világból, ahol annyival előzött meg minket a fizika, és a kommunikációs technológiai fejlődés, hogy nem egyszerűen üzenetet voltak képesek eljuttatni ilyen távlatba, hanem ráadásul olyan elképzelhetetlennek tűnő gyorsasággal, ami az időeltolódást jelentéktelenné tette. Mi, emberek még álmodni is alig mertünk akkoriban ilyesmiről.

    Az emberi kommunikációhoz hasonlítható, jelképekkel és képi, valamint hangzó dokumentumokkal tűzdelt anyag volt. Hihetetlen, de a nyelvészekből, kommunikációs szakemberekből, pszichológusokból, matematikusokból, és más szakemberekből álló tudós csoport alig másfél év alatt megfejtette. Először úgy gondolták, a képanyag megadja az alapinformációkat a beszélt és az írott nyelvről, s így a felhasznált karakterek összehasonlíthatók lesznek. Ám az egymásra képezés nem bizonyult egyszerűnek. A képeken ugyanis nem érvényesült a mi térlátásunk. Hónapokba telt, mire egyáltalán ki tudták a fotósok és operatőrök bontani a valahogy mindent körülölelő teret az állóképeken két dimenzióba. A mozgóképeket pedig három, illetve négy dimenzióba helyezték. Sokat segített még a matematikai logika is. Ezek után már gyerekjátéknak tűntek a további feladatok. Sok bölcselkedő várta már, hogy efféle dolog következzen be az emberiség történetében, de őszintén fikarcnyi esélyt adtak annak, hogy hasonló gondolkodású, hasonló attitűdű lények jelentkeznek, akikkel így ’elbeszélgethetünk’.

    Békés üzenet volt ez. Afféle bemutatkozás. A lakói nyelvén Vangonan névre keresztelt bolygóról. Kiderült belőle, hogy a gohonok - ahogy magukat nevezték - sem ismernek más civilizációkat. Életterük azonban kiterjed a naprendszerük több bolygójára, ahol gyarmatosítókhoz hasonlatosan kiaknázzák a lehetőségeiket, hogy szükségeiket betöltsék, mégis méltányosan egyensúlyt tartanak fenn az aktuális bolygó ökoszisztémájában. Nem lakhatóvá formálják a bolygókat a maguk számára, hanem a telepesek alkalmazkodnak minden lehetséges, egészséges módon. Így immár évszázadok óta rendelkeznek számos planétával. Láthatóan egészen más problémákat kell megoldaniuk, mint a Földet elpocsékoló embereknek.

    Ez után a roppant kirívó különbözőség után (a sok hasonlóság mellett), következett a második. A testi. Már az első képsorokból ordított. Semmiben sem hasonlított a külsejük a miénkre. Sőt egyáltalán nem emlékeztettek senkit, aki valaha látta őket a felvételeken, semmire, a földi életformák közül, sem valaha volt lényekre, de még elképzeltekre se nagyon. A testük szerves volt ugyan, de az alakjukat könnyedén változtatták, az izmaik és az idegrendszerük energia tartalékait képesek voltak sejtszinten átcsoportosítani, és bonyolult vegyi folyamatok árán a megfelelő testrészeket kinöveszteni, vagy éppen elcsökevényesíteni, igény szerint. Még a hangképző szerveikkel is így jártak el, mivel ritkán használták a társalgás eme módját. Az érzékszerveikkel azonban másképp volt mindez. Ugyanis nem voltak értékelhető érzékszervek a testükön. Valójában egyetlen mégis volt. A bőrük. A teljes bőrfelületük. Ezzel láttak, hallottak, tapintottak, szagoltak, ízleltek. Mire bonyolult vegyi és fizikai összetételére ráébredtünk, máris felismertük a nehezen értelmezett képeik bonyolultságának a titkát. Egyszerre láttak ugyanis minden irányba. Az elméjük kompenzálta az esetleges kinövések, vagy testükre rögzített tárgyak által kitakart részeket, és behelyettesítette a legmegfelelőbb részlettel. Hasonlóképpen koncentrálták szükség szerint a látóteret. Ezért láthattuk végül mi is, amit ők. Enélkül zanza lett volna. Érthető módon nem hordtak ruhát, a bőrük erős védelmet látott el. A belsőjükben viszonylagos állandóság volt, és az egyedek közötti nagyfokú hasonlóság itt állt fenn. A létfontosságú, életfenntartó szerveik ugyan azokon a helyeken találhatók, működésük alapjai is azonosak voltak. Immunrendszerük kitűnően működött, eredendő tökéletességében. Gyógyításnak ritkán látták szükségét, akkor is inkább baleseti traumákból kifolyólag, s erre is az átalakítást használták, így nevezhetők öngyógyítóknak. Nem csúfnak láttuk őket, hanem különlegesnek. Tökéletes egyszerűségük bonyolultnak tűnt a mi szemünkben.

    Éltető elemük: akárcsak a miénk. Hasonló koncentrációjú levegőből szűrték meg az oxigént, testük nagy százaléka vízből állt, így megtalálható volt a bolygó nagy területén. Az elfogyasztott vízből teljesen ki tudták választani a sót, így mindegy volt, mennyi édesvíz készletük van. Nem is volt ez kérdés náluk.  No és persze volt elég természetes fény, igaz, szülő bolygólyukon átlagosan harminc fokkal volt hűvösebb a földi átlaghőmérsékletnél, hiszen a napjuktól jóval távolabb éltek. Ennek a planétának a gravitációja valamivel kisebb a miénknél, de számunkra megszokhatónak tűnt.

    A fenti felépítésük is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sok dolognak nem vették volna hasznát, aminek mi, és a társadalmuk is merőben más volt, akárcsak a történelmük. Az egyénnek joga volt megválasztani a tevékenységét, amivel nem csupán a saját, de közvetve, vagy közvetlenül a társadalom hasznára vált. Mégis harmónia uralkodott, nem alakult ki egyik munkaterületen zsúfoltság, a másikon meg pangás. Úgy tűnt korán megtanítják a fiatal pályaválasztóknak, a szükség betöltésének fontosságát. Így a fontosság sorrendjét. A különféle vezető beosztásokra, irányadó feladatkörökre, mesteri oktató hivatásokra pályázni kellett, és lehetett, optimális feltételekkel. Egyébként demokráciában éltek. A legfőbb hierarchia csúcsát a Bölcs Tanács jelentette, ami tapasztalt személyekből állt, az élet minden területéről. Ők hozták a legfontosabb döntéseket, objektíven mérlegelve a népből felszólalók véleményét. Ugyanezt kisebb, de ugyanilyen jelentős formában ismételték a gyarmatbolygókon. Ezek önálló, de nem különálló területek voltak. Mivel gyökeresen másként éltek, mással foglalkoztak a gohonok mindenhol, ezért nem igen tudták egymást segíteni, inkább egymás keze alá dolgoztak, úgymond. Valójában szép körforgásban épült egymásra a gazdasági élet az egész birodalomban.

    Történelmük során láthatóan gyorsan, pontosabban azonnal tanultak a hibákból, így minden történés egyedi volt, mert valóban csak egyszer történt meg. Mesélhetnénk is így: volt egyszer a háború; volt egyszer a lázadás; volt egyszer a forradalom; volt egyszer az önkényuralom; a szolgaság; a környezetszennyezés stb. Hosszú emberöltőknek megfelelő ideje éltek harmóniában, kisebb ellentétek javítgatásával, az egyének csiszolgatásával, mégsem felejtették el, mégsem mellőzték a tapasztalatok tanulságait életük során, s ez a legkisebb társadalmi egységekben, a családokban is így volt mindig. Nagyszerű beleérző képességről téve bizonyságot, egyszerűen továbbadták, amit tudtak. A fiatalabbak pedig rögtön alkalmaztak mindent. A szülők, esetleg a szerepüket átvevő rokonok, nevelőszülők érzékenyen, szeretettel nevelték gyermekeiket. A gyakran nagy létszámú családokban hat-nyolc évnek megfelelő ideig fejlesztették a gyerekeket, majd azok önálló életet kezdtek. Az ekkor felnőttnek számító fiatalok ekkor kezdtek az oktatási rendszerben részt venni, leginkább szakirányú és mindennapi feladatokhoz szükséges tanulmányokat folytatni, felügyelt gyakorlattal. Ez a nagyfokú eltéréseket segítette kiaknázni, és érettséget biztosított.

    A tudósaink egy technikai spotból megtanulták, miként képesek rá, hogy néhány hónap alatt, ilyen távoli bolygórendszerbe üzenjenek. Hamarosan érdemi kommunikáció vette kezdetét.

    Sok jel utalt rá, hogy a gohonok mentálisan mennyire felettünk állnak. Mégis folyamatosan elámultunk.

    Sajnos akkor még a technikai felkészültség egyik részről sem tette lehetővé a kapcsolat új szintre emelését. Nem voltunk képesek meglátogatni egymást, vagy legalább találkozni valahol útközben. Nem voltunk képesek személyes követeket küldeni egymáshoz.

    Közel húsz éven át titokban tartották az egész dolgot a felfedezők, a világ nagyhatalmainak befolyása miatt. Közben külön tudóscsoport dolgozott egy csillaghajó megépítésén egy alig kihasznált, e célra átalakított, Föld körül keringő űrállomáson. A körülményekhez képest szorosnak mondható kohézióban együttműködve velünk, az idegenek ugyanezt tették a hazájukban. Megosztották egymással a tapasztalatokat. Hol az egyik, hol a másik projekt járt előrébb, újabb és újabb felfedezéseket kihasználva. Ez alatt a két évtized alatt egyikük sem ért célt.

    Akkor azonban kipattant a szenzáció, egy olyan térségből, amiről senki sem sejtette, hogy az űrteleszkópjuk ilyen nagy kapacitású. A kutatók semlegesek voltak minden tekintetben. Az országra akkoriban nem volt a nagyhatalmaknak sem befolyásuk, anyagi érveket meg sem hallgattak, bármiféle terrornak pedig szűkös volt az idő.

    Becsvágyó módon, gyorsan kitálaltak mindent a közvéleménynek, súlyos bizonyítékokkal alátámasztva. Az interneten napvilágra hozták az összes dokumentált felvételüket.

    Mit lehetett tenni, a felelősök igyekeztek jópofát vágni, és biztosították az embereket kerek-e világon, hogy éppen sajtótájékoztatót terveztek az ügyben. Egy ideig rengeteg találgatásra, felkapott vitára adott alapot mindez, majd jöttek a bugyuta, valóságtól elrugaszkodott média műsorok, filmek, és kreált dokumentumfilmek. Egy ízben még álinterjú is készült egy gohonnal, aki valahol Hawaiion szállt le hipermodern űrhajójával, és koktélt szürcsölgetve családalapító terveiről beszélt. Az efféle blöfföknek tömegek dőltek be - egy ideig. Aztán elültek ezek a dolgok, a hírverést visszafogott álmodozás, és ötletek csere-beréje követte, s világszerte lázas kutatómunkájukat végezték tovább a tudósok, feltalálók, és technikusok.

    Néhány évre rá aztán kiderült, hogy nem volt értelmetlen a fenti esemény, mivel független feltalálók végre elméletben kidolgozták a csillagközi utazás megvalósítható módját. Hét évbe telt, míg megalkották a hajót odafent, az űrállomás csendes magányában. Az pedig mindössze öt esztendő alatt teszi meg az utat a tejúton át az idegenek világába. Ugyanazt az elvet véve alapul, ami a gyors kommunikációt tette lehetővé. Mindenki, aki részt vállalt a kapcsolódó munkákból, jól tudta, hogy az idegenek jelentkezése okozta feszültség miatt készültek el ezzel a projekttel ilyen gyorsan.

    Robert harminchárom évesen kezdte meg az útját. Miután az építkezés teljes hét évét kihasználva készítették fel munkájára, az utazásra, és a tervezett hajón való életre.

   Ő maga a NATO haditengerészetének pilótájából lett diplomata, politikusból pedig űrhajóssá vált. Neki kellett a kapcsolatot elmélyíteni, a személyes kontaktust nem pótolhatta más. A tapasztalatait felhasználva elfogulatlanul, mégis a lények szempontjait szem előtt tartva kellett át fogó jellemzést írnia róluk, felvázolva az általuk meghatározott, és a lehetséges céljaikat az emberiséggel kapcsolatosan. Ehhez meg kellet ismernie az őket motiváló erőket. Mivel valószínűleg olyasmit is találhatott, ami számunkra szokatlan, vagy egyenesen ismeretlen, ezért bele kellet képzelnie magát a helyzetükbe, a gondolatvilágukba, és az érzéseikbe. Szinte a bőrükbe bújni. Ehhez értett a legjobban. Elsősorban ezért választották a rengeteg jelölt közül éppen őt. Ezt nagyon jól tudta, bár sosem közölték vele.

    Kiváló, békés természetű, empátiájáról híres közéleti személyiség volt Robert Milo. Diplomáciai munkájának eredményei világszerte ismertek voltak már ifjú korában. Rendszeresen publikálta gondolatait a különféle közéleti fórumokon. Dolgozatai érdemlegesnek mutatkoztak, hogy ne csak a nép, hanem a nagypolitika, a katonai, és védelmi erők vezetői is figyelemmel kísérjék. Ahogy mondani szokták, a tojáshéj még a fenekén volt, s máris sokan figyeltek fel rá jelentőséggel bíró személyiségek, és az egyszerű emberek köréből is. Persze többen kezdettől fogva meg voltak győződve róla, hogy ennek közismert családja az oka. Nagy részük nem is vette a fáradtságot, hogy megtudja az igazságot róla. Akik ismerték, vagy valaha együtt dolgoztak vele, tudták, hogy kiérdemelte az elismerést. Tiszteletreméltó személyisége azonban messze túlmutatott ezen. Valójában a képességeivel csak ő maga volt igazán tisztában.

    Társai űrrepülők, gyakorlott fiatal űrhajósok voltak különböző országokból, és három kutató. Egy biológus-biokémikus, egy geofizikus, valamint egy pszichológus-matematikus. Az ő feladatuk is információgyűjtés volt, saját szakirányú tudásukat felhasználva. Persze mintákat is vittek a Földről, ajándékba, szerves és szervetlen, élő, és konzervált, holt dolgokat, például növényeket, meg kőzeteket. Utasításuknak megfelelően ugyanilyen gyűjteménnyel szándékoztak visszatérni.

     Mindegyiküket külön-külön készítették fel az utazásra, képességeiknek, feladatuknak megfelelően. Kevéssel az indulás előtt ismertették össze a társaságot.


Folytatom az olvasást a 2. résszel >>>


Kategória: Korábbi novellák | Hozzáadta: krisztabea (2009-11-15)
Megtekintések száma: 519 | Tag-ek(kulcsszavak): Laczkó_Kriszta, novella, vélemény, kortárs_irodalom, Sci-Fi, A_kapcsolat | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
Copyright MyCorp © 2017 | Ingyenes webtárhely uCoz